Balatonkenesét a Balaton kapujának is nevezik, hiszen a keleti irányból érkező itt pillanthatja meg először a tavat.
„Kenesétől Keszthelyig Terjed el a Balaton, Ott az éden kapuja, Itt az éden kert vagyon.”
(Garay János)
A település területe évezredek óta lakott hely. Kenese, a honfoglalás előtt szláv település volt nevének jelentése: kenéz úr. Első írásos emlék a Veszprém-völgyi apácák adományleveléből ismert, amelyben “Knésa” alakban szerepel.
(Forrás: http://mek.oszk.hu/01900/01992/html/index1065.html)
Az adománylevél szerint, Márnát (Máma) – a szomszédos településekkel együtt – a veszprémvölgyi görög apácáknak adja a király:
“…Rendelem én , a kersztény István, egyszersmind Ungria királya , megalapítván, berendezvén és megszilárdítván a szentséges Istenanya érseki monostorát Veszprémben és benne összegyűjtvén apácák seregét, a magam lelki üdvéért, egyszersmind hitvesemért és gyermekeim számára és egész Pannóniáért; és adok ennek a monostornak kilenc falut földjeikkel együtt… az összes falunevek pedig együttesen ezek: először Zagarbrüen (Szárberény, ma Vörösberény ), aztán Máma, aztán Szandró (Sándor) aztán Knisza (Kenese ), aztán Tzitum (Csitény )…hogy a monostoré legyen míg áll az Ég és a Föld,…”
Balatonkenese mai területén hajdan négy község osztozott. A társközségek közül Máma, Sándor és Csittény a XVII.-XVIII. század fordulóján elpusztultak, nevüket csupán határrész őrzi.
A veszprémvölgyi apácák közel 650 évig voltak Kenese földesurai „fejedelemasszonyai”. Írott emlékek tanúsítják, hogy a terület lakói ebben az időszakban élénk szőlőművelést folytattak. Az 1617.-i urbárium szerint a Kenesén, Mámán és Sándorban termett borból az apácák tizedet szedtek, azonkívül holdanként egy kappant, hat libát és két köböl zabot szedtek.
A török hódoltság időszaka visszavetette a fejlődést ezen a területen. 1540 után folyamatossá vált a török seregek portyázása, a terület végvidékké vált, a falvak lakosai kétfelé fizették az adót, a töröknek és a földesúrnak.
Az 1669-ben íródott urbáriumban már Kajár is szerepel, amiben leírja a szőlőhegyek rendtartását. Kenese ekkor a jezsuiták birtoka. A jobbágyok kettős vetésforgóval 282 mérő földet műveltek, 116 kapás szőlőjükben 115 akó bor termett. Kenese határában idegenek is birtokoltak kisebb földterületet, ezeknek 20 kapás szőlőjük volt és 9 akó boruk termett.
1773-ban a Tanulmányi Alap vörösberényi uradalmainak birtoka lesz e vidék. A XVII.-XIX. századból ismertek a hegytörvények melyek a szőlőt birtokló személyek jogait és kötelességeit voltak hivatva biztosítani.
Az 1800-as évek elején Kenese nemcsak bortermelő község volt, hanem bortároló és átrakó helység is. 1808-ban feljegyezték, hogy a Kenesére hajón Keszthelyről nagy mennyiségű zalai és balatoni bort szállítottak, melyet azután Buda és Bécs felé irányítottak.
A XIX. század elejei szőlő és bortermelés a község egyházi feljegyzései alapján követhető. Molnár Ágoston plébános jártas volt a szőlőművelésben és azt szenvedéllyel űzte, költséget és fáradságot nem kímélve mintaszőlőt hozott létre.
A szőlőművelés virágkorát az 1800-as évek második felében élte e vidék. Kenesén, Csittényben, Mámán 896 hat holdon 377 szőlőbirtokos volt. Kajáron 256 hat holdon 310 a szőlőbirtokos. Aliga és Világosmajor is Kajárhoz tartozott.
Fényes Elek leírása alapján 1851-ben Kenesének már hatalmas szőlőterülete volt. Fellendült a termelés és 1873-ban már Keneséé a vezető szerep a beültetett szőlőterület nagyságát illetően a Balaton mentén. A megtermelt bor nagy részét Veszprémbe, Tapolcára, télen a tó jegén a túlsó partra szállították.
A szőlészet és borászat korszerűsítésének bíztató eredményeket hozó folyamatát az 1880-as években derékba törte a szőlőpestisként is emlegetett filoxéravész. Az országot fenyegető filoxéra elérte a Balatonfelvidéket is. Az óvintézkedések dacára 1882-ben Mámán 17, Kenesén 11 hold szőlő esett a filoxéra áldozatául.
1886-ban már pusztán álltak a kenesei szőlőhegyek. A filoxéra hatalmas károkat okozott és magával vitte a község jómódját is. 1885-ben Szabó János katolikus plébános ezt írta az egyházi anyakönyvbe.
„A filoxéráról már sokat írtam, ez alkalommal befejezhetem erre vonatkozó feljegyzéseimet. Kenesén – ahol tudjuk, 1873-ban a Balaton mellékén a legtöbb (896 kat.hold) szőlő volt – nincs többé szőlő.”
Hiába volt a szén….. a trágyázás a szőlők kipusztultak. Az 1893 évi XXIII. Törvénycikk új szőlőfajták telepítését írja elő. (Olaszrizling, Ezerjó, Kéknyelű, Kodorka, Oporto…)
A XX. sz. elejére, az új szőlőfajták, a lelkiismeretes, gondos munka meghozta az eredményt. Újra felvirágzott a mezőgazdaság ezen ágazata. Főleg rizlinget, fehér és piros saszlát, leánykát, muskotályt, kadarkát, kövidinkát, ezerjót és otellót termesztettek. A szőlősgazdák ügyeltek a boraik minőségére, ennek bizonyítéka a borkiállításokon, borversenyeken elért sikerek.( Fischer Viktor, Bakó család, Juhász János, Jánosi Boldizsár)
Az 1907-1908-as években nagy mennyiségű bor gyűlt össze Kenese pincéiben. A legtöbb pincét az Öreg-hegyen építették, de szép számmal voltak pincék a Márkó és Csittény-hegyen, a Partfőn, a Bögre és Sándor-hegyen valamint a Gyümölcskertben.
A pincék és a telepített szőlő nagy része a második világháborúban elpusztult.
Úgy tűnik, hogy Kenese évezredes szőlőkultúrája a török és a filoxéra pusztítása után elszenvedte harmadik és halálosnak tűnő vereségét. Ehhez a hanyatláshoz még hozzájárult a fűzfői vegyi üzem káros környezeti hatása is. Ma 2009-ben azért küzdünk, hogy a szőlőművelés, borászkodás ismét a virágzás korába lépjen!
Felhasznált irodalom: Kis András: Az 1000 éves Kenese Vér Lászlóné írása
